A középkor vége felé, a cseh-szász bányavidéken mûködõ G. Bauer, latinosan Agricola érdeklõdését felkelti a bányászat, és annak tárgya, az ásvány. Tanulmányozni kezdi azokat. Könyveiben bemutatja az ásványfajokat, és útmutatást ad azok meghatározásához is. Nem említette meg, hogy az ásványok alakjában van valami törvényszerûség, sõt, késõbb, 1602-ben Cesalpinus azt írja, hogy "nem ésszerû élettelen testeknek határozott, változhatatlan alakot tulajdonítani, mert meghatározott alakot létrehozni a szervezet feladata."
    Viszont Nils Stensen, latinosan N. Steno 1669-ben megjelent munkájában leírja, hogy a kvarc lapszögei állandók.
    Leeuwenhoeck egy nagyító segítségével megfigyeli sók kristályainak növekedését, és azt látta, hogy a kristálylapok növekedés közben önmagukkal párhuzamosan tolódnak el.
    Bartholinus sokat foglalkozik az izlandi pát kettõstörésével, megfigyelései alapján alkotja meg fényelméletét 1678-ben C. Huygens.
    M. N. Capeller 1723-ben kijelenti, hogy a kristályalak sokkal jellemzõbb sajátossága egy ásványnak, mint például a szine.
    Romé de IÍsle kimondja a szögállandõság törvényét.
    A svéd T. Bergmannt részben a véletlen segítette a felfedezéséhez, ugyanis az ásványgyûjteményének egy darabját, egy kalcitot véletlenül leejtve azt figyelte meg, hogy sok kis romboéderre esik szét, és ha azt ismét széttörte, még kisebb romboéderek keletkeztek. Ezek után már direkt vágta földhöz ásványgyûjteménye legszebb darabjait, és azt tapasztalta, hogy mindegyik darabka szabályos formájú, és hasonló. Ez alapján jutott arra a feltételezésre /dekreszcenciával, azaz a romboéderekbõl szabályszerû leépítéssel/, hogy a kristályok a hasadási idomoknak megfelelõ apró poliéderekbõl épülnek fel.
    R. J. Haüy fejlesztette tovább Bergmann elképzeléseit. Úgy gondolta, hogy minden kristályt picike parallelepipedonok építenek fel, kivételes esetben például kockák, és a picike kockákból másféle formákat is fel lehet építeni, nemcsak egy nagy kockát. Például ha az ábrán látható módon levágjuk a nyolc sarkát ferdén, de úgy, hogy a kis kockák sértetlenek maradjanak, mintegy lépcsõs alakzatot képezve, akkor messzebbrõl nézve oktaédernek látszik. A kristály esetében, tehát nem ezen a modellen simának látszanak az oktaéder lapjai, még mikroszkóp alatt is. Megfelelõ szabályok alapján elõ lehet ily módon állítani elég sok formát, és a kombinációikat.
    Haüy-nek a kristályok belsõ szerkezetére vonatkozó elméletét hamarosan támadások érték. L. A. Seeber 1824-ben megállapítja, hogy a kristály hõvel és nyomással szemben tanúsított viselkedése alapján nem állhat csak picike tömör parallelepipedonokból, kell, hogy a kristályokat felépítõ részecskék között távolság legyen, tehát a kristály térrács szerkezetû.
    Haüy kezdetleges elméletével Bravais foglalkozott eredménnyel. Az elemi részecskéknek, a parallelepipedonoknak nem tulajdonított határozott alakot, hanem egyszerûen pontnak tekintette õket. Ha ezt a pontot egy irányban eltoljuk, egy végtelen pontsort kapunk. Ha ezt egy másik irányba toljuk el, síkrácsot, majd ezt ismét egy harmadik irányba tolva térrácsot kapunk. Ennek a térrácsnak a jellemzésére elég, ha kiválasztjuk azt a legkisebb térfogatot, amibõl felépíthetõ eltolással az egész végtelen térrács. Bravais az elemi cellák éleinek egymáshoz viszonyított hossza, és az oldallapok szögei alapján elõállított hét féle elemi cellát. Rámutatott, hogy ezeket az úgynevezett primitív cellákat egymásba helyezve újabb elemi cellákat kapunk. Ha fél testátlóval toljuk arrébb, akkor tércentrált elemi cella, ha fél lapátlóval toljuk arrébb a cellát, akkor lapcentrált elemi cella keletkezik.
    Ezeket a lehetõségeket is figyelembe véve Bravais 14 féle elemi cellát különböztetett meg ezek az ún. Bravais-féle elemi testek.
    1890-ben J. Federov elméleti úton bebizonyítja, hogy az elemi testekbõl 230 féle tércsoport vezethetõ le.
    Ezt igazolta 1912-ben M. Laue, amikor röntgensugárt vetített kristályokon át, interferenciát tapasztalt.
Eredményei vetették meg az alapját a szilárd testek kémiájának, a kristálykémiának, és ezeken az alapokon W. H. és W. L. Bragg, Debye, Scherrer, V. M. Goldschmidt építették és építi ma számos kutatõ tovább az ásványtan tudományának ezt az új és eredményeiben az ásványtan határain túl is annyira jelentõs ágát.

Vissza az elsõ laphoz